Hátamra vettelek
amikor nem volt lábad
s te háládatlan
szárnyakat növesztettél
hátadra vettél
amikor nem volt lábam
s én mintsem hálálkodnom kelljen
szárnyakat növesztettem
1977
Ave Halott! Az élet zúg tovább,
Sírok fölött nem időzhet a láb,
Gyökeret nem ereszthet.
A kedves fölé a szív önmagát,
Mint eleven keresztet,
Mint örök fejfát, nem tűzheti le.
Pedig úgy volna szép.
Úgy ottmaradni, mozdulatlanul,
Hordozni, mint a márvány, - egy nevet,
S nem bánni, virrad-e, vagy alkonyul.
De nem lehet.
Az élet zúg tovább,
S mint egész, nem ér soha-soha véget.
Ave Halott!
Az élnimenők köszöntenek Téged.
Csöpp, gyenge, csetlő-botló reggel.
Guggolok lim-lomok között.
Lágyan elülünk, komoly szemmel.
Ájtatosak a teli köcsögök.
Alszom s a világ szelíd máza
alélva sárgul szívemen.
Várok a Dolgos Óriásra.
S vár sonka, kolbász, kamra hűsiben.
Vár föld és gyár - óh éhes, jösszte!...
(A tömött tejszín megremeg,
álmában érinti csöpögve
a bajusztörlő, tuskódad kezet.)
1931. jan.
Ismeretlen költő
Változunk
Hittem
Benned
Minden
Percet,
Minden
álmot,
minden
mesélt
csillagot,
Mígnem
adtad
az ördögnek
azt a
két szép
csillogót,
ami vezet
te lel
kedhez
bizonyúl.
Ördögé
lett
két szép
szép kék
csillogód,
Elsirattam
minden
könnyem,
mer'
változtatni
ezen biz'
én
nem tudok.
Szolgáld
urad
az új
patás
rakoncátlan
állatot,
Boldog
te nem,
de én
vagyok,
mert
enyémek a
csillagok.
Ismeretlen költő
Címzett
Örvény
törvény
önkény
döntvény.
Juhász Gyula
Rab vagyok...
Hadifogoly vagyok e nagy világon,
Hiába várom a szabadulásom.
Idegen arcok néznek, mint a kémek,
Mikor virággal és fűvel beszélek.
Idegen ajkak zúgnak durva zajjal,
Ha hallgatom, hogy halkan zeng a hajnal.
Idegen öklök életemre ütnek
És eltörnék, ha bírnák, hegedűmet.
De az szívemben sír oly tiszta mélyen,
Mint a zsolozsma szent karácsonyéjen.
És úgy ujjong, mint gyermek, föl a holdra,
Mely újult fényben áll, bús égi pompa.
És én felejtem és én áldva áldom
Hadifogságom e kemény világon.
Babits Mihály
Óda a bűnhöz
Elbízott erény! hizelegve gyávább
s korlátoltabb lant rezeg udvarodban:
ámde nem tisztább! Az enyémet néked
ajzza, nemes Bűn,
még ifjú izmom. Neked égő csokrot
soha nem látott faju új virágból
áldozok, melyet szakadékok ormán
csentem a földből
vakmerő kézzel, veszedelmes úton:
bódító sötét liliom keresztjét,
vérvörös hunyort, s örökös virágu
áloe-pálmát.
Nem neked, természet öröklött bűne,
szerelem, romlás buja zöld hinára,
nem gerincivó Cytherea, néked
mennyei kéjhölgy!
Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,
nem rut fösvénység, feneketlen bírvágy,
nem, te legrosszabb, pohosult tétlenség,
csökönyös önkény
s orvosolhatlan butaság! nemünk nagy
szennyesládaját teletöltő! moslék!
hitvány szemétdomb! Sohsem érdemelték
nagy nevedet, Bűn!
Mert te vagy a nagy, te vagy új és bátor,
te vagy az erős, te vagy a kiváló,
villogó fejszéd a sürűn járatlan
új utakat tör.
Bűn, bűnnél százszor rokonabb erénnyel
mégis bűn, nagy bűn a buták szemében,
kik kopott párnán a sötétben ülnek,
félnek a fénytől.
Ámde bátran én teneked szegődöm,
szolgáid legszebb javadalma, nagy Bűn,
add fényes fejszéd a kezembe! Kenj be
torna-olajjal!
Ó fogadd ifjú, de derék erőmet!
Rontok, építek! Zuhanó szekercéd
fénye hullócsillaga tőlem ejlik,
mert te vagy a nagy,
te vagy az erős, te vagy új és bátor:
Gallián Caesart te vezetted át és
új aranymezőt kereső, te leltél
Amerikára.
Sík Sándor
Az ég
Az ég, az ég, amerre látsz,
Ameddig érsz, amerre vágyol:
Az ég, az ég, a kerek ég,
Körülkarol és elhatárol.
Amerre nézel, visszanéz;
Nem oszlik el a négy elemben,
Csak néz, és tükrözi magát,
Tengerben, kútban, emberszemben.
Felhők fölött, szelek fölött,
Csak mosolyog és mosolyog,
Kék és kerek és érthetetlen.
Amikor úgy jön: mennyezet,
Fehér és puha, mint a bárány,
Csecsemők álmai felett
És gázba-fúlt népek halálán.
Máskor fekete és vörös,
És véres villámmal tekézget,
Viharba fojt Kálváriát
És széthulló pacsirtafészket.
Zöld legelőn, zöld temetőn
Felhozza napját mosolyogva,
És esőt ád és harmatot
A jókra és a gonoszokra.
Mi ez a kék egyformaság,
Ez érzéketlen bura csöndje?
Nincs a felhők közt indulat?
Nincsen a létnek lentje-föntje?
Mi ez az ég? Vagy nincs is ég,
Csak én látom a fellegekbe,
Embert, értelmet akaró
Magamba és a mindenekbe?
Vagy túl a kékség közönyén,
Túl a csillagok tündököltén,
Túl ember-ész-ítéleten:
Ott virraszt a Központi Törvény?